Játék az asztalnál…

…avagy edd már meg a kaját, drága gyermekem!!!

Szülőként idegtépő lehet, ha a gyermek építkezik a tányéron, ugyanez viszont gyerekként jópofa és vicces dolog.

Talán a szülői nézőpontváltás sokat segítene az így kialakult – ráadásul teljesen felesleges – feszültség oldásában. Nézhetnénk akár úgy is a dolgot, hogy “Nahát! Milyen kreatív és leleményes a gyerekem!!!!”

Párszor velem is előfordult gyerekként, hogy csak ültem az étkezőasztalnál, a rántott hús fölött, és ahelyett, hogy megettem, inkább kis darabokra téptem és építettem belőle várat krumpli-kerítéssel, a szomszédos erdő pedig a káposztasalátából született a tányérra. Anyukám persze nem díjazta a dolgot, igyekezett arra tanítani, hogy az étel nem játék: “Kislányom, máshol meg éheznek a gyerekek…!”

Gyerekként nem foglalkoztam a világ eme nyomorúságával, de talán ezzel nem voltam egyedül. Olyanra is akadt példa, amin már anyu is jót nevetett – talán nem volt annyira durva -, amikor a tesómmal egy reggeli alkalmával szócsatát vívtunk, hogy melyikőnk kutyája – mármint a nagyszülőknél tartott 2 kutya – az okosabb, ügyesebb, stb. “Természetesen” fiatalabbként én maradtam alul a nagy csatározásban, de mint mindig, így abban a helyzetben is próbáltam magam kivágni, így lecsíptem egy picike darabot a zsemlémből, finoman odapöcköltem tesóm orra alá, mondván az én kutyámnak még a neve is előkelő, de a tiéd csak egy morzsa… (hogy értsd, a két kutyát Lordnak és Morzsinak hívtuk).

Tök jó dolog így visszagondolni ezekre, bár nem tudom, hogy én mit fogok megengedni, mármint ami az asztalon való játszadozást illeti. Azonban van egy másik oldala is ennek a játéknak. Szerintem minden gyerek átesik azon, hogy mindenre fintorog és nem akar normális kaját enni. Ezt többféleképpen lehet lereagálni, de a kérdés inkább az, hogy hogyan érdemes? Pláne, ha belegondolunk abba, hogy egykor mi magunk is a szüleink idegeire mentünk azzal, hogy semmi nem volt jó, amit elénk raktak.

Kíváncsi vagyok a véleményedre, szerinted is könnyebben megetethetőek azok az ételek vicces formákba öltve a gyerekekkel, amikért annyira nem rajonganak?

Lehet, hogyha hasonló ételköltemények kerültek volna elém, nem válogattam volna tovább, vagy legalábbis lett volna egy jó indokom, hogy miért nem nyúlok az ételhez: “Anyu, nem akarom elrontani a remekművedet…!” 🙂