Még a legzárkózottabb ember is szükségét érzi néha, hogy valakinek kiönthesse a lelkét. De ez nem olyan, hogy bármit meg lehet beszélni bárkivel. Persze, erre vannak a jó barátok és barátnők, de előfordulhat, hogy épp nincsenek kéznél. Vagy, hogy egyáltalán nincsenek. Mit lehet ilyen esetben tenni? Mondjuk, ha történetesen épp blogger vagy, és még olvassák is páran, ahogy hetet havat összehordasz – azt hiszem, ennél jobb hallgatóság nem is kellhet.
Szóval a téma, amitől mindig bepánikolok, nem más, mint az idő múlása.
Emlékszem, gyerekként féltem a régi dolgoktól. Megijesztett az öreg bútorok szaga a nagymamáéknál. Rossz érzést keltettek a hatalmas, sötét színű ruhásszekrények, az óriási ágyak a még óriásibb tollpaplanokkal és párnákkal, amikben simán el lehetett veszni. Szó szerint képes voltam rosszul lenni – főleg esténként – ezektől a dolgoktól. A hatalmas templomok, a 4-5 m belmagasságú terek a régi és óriási ajtókkal és ablakokkal, a régi épületek, és még sorolhatnám. Elég volt csak rájuk gondolni. A szüleim, de leginkább a nővérem regényeket tudna teleírni azzal, hogy miket tudtam produkálni félelmemben. Egy mondata már szállóigévé fejlődött a családban: “…esténként mindig hárman feküdtünk le, én, a hugom, meg a vödör…”
(lábjegyzet, akinek nem voltak rosszullétei a félelmeitől: a vödör arra az esetre kellett, hogy ne kelljen rohannom a fent távozó, emésztetlen dolgok miatt…)
Most, hogy már felnőttem, egész más szemmel tekintek ezekre a régi félelmeimre. A régi dolgok az érzéseimmel együtt emlékekké változtak, az életem szerves részeit képezik. A rossz érzések elmúltak. Ha lehunyom a szemem, látom az ódon szekrényeket, és a semmiből képes vagyok előidézni a nagyszülők ruháinak a “szekrény-szagát”. És mindez már nem kavar fel. Imádom a magas belterű lakásokat, lenyűgöznek a régi bútorok újrahasználva, felújítva, bevegyítve modern dolgok közé, fotózom a régi épületeket, mert ezek gyönyörűek…
Felnőttként egész más félelmeim támadnak a régi dolgokkal kapcsolatban.
Lassan leélem az életem felét, ami egyrészt szuper, hiszen nagyon jól érzem magam a bőrömben itt és most. Szeretem a családom, a legjobb dolgok történnek velem, ahogy telik-múlik az idő, egyik követi a másikat. És ekkor hirtelen belémhasít ez: “ahogy telik-múlik az idő”… hát ezzel van a baj. Ez a múlás az én szívfájdalmam. Egyre közelebb kerülök ahhoz az időhöz, amikor már én is csak EGY RÉGI “dolog” leszek, fonnyadt bőrrel, remegő kézzel, körülölelve rengeteg emlékkel… Én leszek az, akinek szekrényszagú ruhái lesznek, és akitől megijednek a gyerekek…
Az élet körforgás. A semmiből leszünk, és semmivé válunk. A különbség ember és ember között a kettő közt eltöltött idő.
De vajon mikor fáj jobban?
Ha visszatekintve úgy összegezhetsz, hogy éveidet hasznosan töltötted, elérted a céljaidat, sok örömet és segítséget nyújtva ezzel másoknak is, vagy ha egy szép napon arra ébredsz, hogy az Élet elrohant melletted, és az álmaidat nem sikerült tervekké alakítani…
Szép otthont! :)
Ildikó
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: